Mindenki úton van: megszületünk, meghalunk és közben úton vagyunk. Úton van a 80 éves parasztbácsi, aki sohasem hagyta el a faluja határát, és úton van a világutazó, aki reggelente azon töpreng, hogy éppen melyik városban ébredt. Ezekről az utakról nem készíthetők még GPS segítségével sem térképek, ezek az utak belőlünk indulnak és hozzánk érkeznek. És az úton alakulunk, változunk, sírunk és nevetünk, szeretünk és gyűlölünk, erősödünk és gyengülünk, sebeket adunk és kapunk, haragszunk és megbocsájtunk...
Vagyunk néhányan (már ami a világ népességéhez viszonyított arányt jelzi), akik úgy érezzük: be kell járni egy másik utat is, ami fizikailag is jól behatárolható - ez az út az
Hányszor és hányszor éreztük már ezt a megfogalmazást. Jót akartál, de mások másként értékelték...tudatosan elferdítették a jó szándékot...emberi butaságból teremtettek egy ilyen helyzetet...mind-mind alkalmas arra, hogy a címben jelzett felvetés orrod elé tornyosuljon.
Én sem véletlenül írok ma erről, azonban valamilyen láthatatlan inspiráció segített másként látni mindazt, ami zavart.
Szeretem a Csík zenekart, és egyre inkább úgy érzem, hogy a zenéjük hozzám (is) szól. Érdekes pályát futott be az életemben a népzene. Gyermekkoromban úgy gondoltam, hogy a népi zene szüleink "Beatlese", majd mi is így leszünk gyermekeinkkel, ha felnövünk (ugyanígy tekintenek a mi bulizenénkre)... Majdnem igaz is lett! Azért hatalmas örömmel fogadtam, amikor pl.: Ádám fiam az én korosztályom zenéjét kezdte hallgatni anno... (Zoránt hallottam egyszer a szobájából...)
Arra azonban nem gondoltam, hogy én kedvelem meg szüleim zenéjét. A Csík hozott valamit...biztosan kellett számomra Presser vagy Kispál illetve Kiss Tibi is hozzá, de sokat jelentett, hogy alapvetően valami korosztálytalan zenét játszanak.
Hatalmas egyéniségekkel készült a 2009-es Szívest örömest...
Makó Péter
Dresch Mihály
A zenét régóta ismerem, mostanában találkoztam a koncertvideóval is. Mindig megtalálom benne azt, ami az adott pillanatban felvidít, vagy segít.
Ha az Utadat keresztezik, vagy csak szimplán nem értenek...hallgasd meg - és csak nyitogasd azt a fellegajtót! (Megjegyzem, vannak aki nem is látják azt az ajtót soha életükben...):
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen címet adjak ennek a történetnek. Az "önerő" leginkább a pénzügyi (hitel) világban ismert, nevesíti azt a pénzeszközt, amivel a hitelt kérő megerősíti szándékát a hitel segítségével finanszírozandó ügylet irányába.
Mégis ezt a kifejezést érzem ideillőnek, pedig a pénz nagyon kevés szerepet játszik a történésben...
Tegnap - a Balaton-felvidékről hazafelé tartva - megálltam Várpalotán az ismert szupermarket parkolójában, hogy feltöltsem kenyér/péksütemény/tejtermék készletemet. Az indítókulcs kihúzásával szinte egyidőben jelent meg perifériás látómezőmben az ilyen helyeken oly gyakori hajléktalan alakja. Messziről látszott, hogy "prédára" vár - ismerem szinte minden mozdulatukat, trükkjüket. Némelyik csak oldalog az ember mellett - várva, hogy a kocsit a benne levő százasért visszavihesse- a másik valami olcsó vagy bóvli árut akar rámsózni, míg a harmadik csak szimplán kér - "kenyérre".
Már ekkor eldöntöttem, hogy nem adok! Eleinte sokszor megkönyörültem rajtuk, de ma már irritál a szinte iparszerű terepfoglalás és felosztás.
Kiszálltam a kocsiból, már csaptam volna be az ajtót, amikor szokatlan hangszínnel, és még szokatlanabb tartalommal szólított meg a közeledő:
- Uram...tudom, hogy mindenki-mindenféle dolgot mond. Én nem szeretnék hazudni.
Kérdőn néztem rá... a ruhája kopottságában is tiszta volt, a szavakat érthetően és tisztán formálta.
- Hajléktalan vagyok és alkoholista...
Mindezt délután egy órakor - az alkoholos befolyásoltság legcsekélyebb jele nélkül.
Felvillanyozott az őszintesége...naponta találkozom - ennél lényegesen kisebb kérdésekben - a tettenért hazugsággal. Itt van ez az ember, nem elég az életének a terhe, még pőrére is vetkőzteti a lelkét.
Rossz szó lenne a sajnálat arra, amit akkor éreztem. Megragadott az őszintesége, közel került hozzám a baja.
Behajoltam a kocsiba, és összeszedtem néhány pénzérmét a bevásárlókocsikba szánt gyűjteményből.
Egészségére! - adtam át.
Nem inni kell most - mondta szinte bocsánatkérőn - buszjegyet veszek belőle...Veszprémbe szeretnék menni a feleségemhez...ki szeretnék békülni Vele - majd tisztelettudóan biccentett, és elindult a parkoló másik sarka felé.
Döbbenten álltam.
Amikor - a bevásárlás végeztével - kijöttem az üzletből, Ő már nem volt a parkolóban. Csak reménykedek, hogy elérte a buszt, ami elviszi az ÚTra, melyet megálmodott valamelyik hajnalon. Mert ilyenkor februárban nagyon hidegek a hajnalok...
Az UTat pedig meg kell álmodni. Talán ez a könnyebb. Ha rá is tudsz lépni - nos, akkor már tettél önmagadért...és mennyivel könnyebb a helyzeted egy alkoholista hajléktalannál.
A tisztes korba lépésről szólt az előző gondolatmegosztásom. Hiszem, hogy oka van egy-egy történésnek. Az öregségről szóló megfontolandó szavak sem véletlenül jutottak el hozzám. Érzékenyebbé tették a fülemet, nyitottabbá a szemememet a kérdésre. Elgondolkodtattak - behelyeztek a történetbe...
...az elmúlt napokban sokat elmélkedtem az olvasottakon, jólesően vettem magamon is észre bizonyos hasonlóságokat a leírtakkal.
A hétvégén meglátogattam szüleimet. Esedékes volt a nagybevásárlás - évek óta én végzem ezt a műveletet, rutinosan tudom, mit-hol lehet a legjobb áron és minőségben megkapni. Vasárnap a délelőtti beszerzési körút végén tele csomagtartóval indultam Hozzájuk. A megérkezés és szortírozás után (olaj a pincébe, liszt az éléskamrába, kolbász a rúdra, hús a fagyasztóba...) következett a szokásos vasárnapi ebéd (ilyen húslevest csak Anyám főz). Az ebéd utáni beszélgetést követően kimentem kicsit felfrissülni az udvarra. Kellemes, már-már tavaszias idő volt. Kristálytiszta volt a levegő, szinte karnyújtásnyira látszott a Vértes ilyenkor oly sivár, sziklás vonulata.
Tekintetem körbejárt a gyermekkoromban oly nagynak látott udvaron...elidőzőtt az öreg gyümölcsfákon, vagy csak azokon a tönkökön, ami megmaradt belőlük. A cseresznyefa - melyről nem is oly rég még Ádám kacagása hallatszott, miközben cseresznyemaggal "pöckölődött" - ma már csak öt centire kiemelkedő tuskójával mutatja egykori helyét, és a szilvafák sem terbélyesednek már a kert végében...
Kicsit megérintett az elmúlás, majd szinte földbe gyökerezett a lábam! Olyat láttam, amit egyetlen öregedésről szóló írás sem tud visszaadni: ebben a közegben három gondosan ültetett gyümülcsfacsemetét!
Díszes sorban áltak a kertben, ott, ahol egykoron egy őszibarackfa és egy kajszifa adott árnyékot, és próbáltak megfelelni a Bakony - nem éppen gyümölcsfaérlelő - klímájának. A fácskák szabályos rendben foglalták el helyüket a lugas végében - közelebb menve felfedeztem, hogy elültetőjük a törzs melletti támasztékon kívül a felnövekvő fácskák koronájára is nagy gondot fordított: faragott támasztékokkal és puha kötésekkel alakítva ki a leendő optimális formát.
Apám - mert Ő ültette a fácskákat - nyolcvanharmadik évében van.
Szeretném megérni azt a kort, amelyik annyi bölcsességet ad, hogy a jövőnek szóló fácskák koronája is fontos legyen számomra.
Sok mindent megosztottam már Veletek, miért ne tenném meg ezt legfrissebb élményemmel - és a hatására megfogalmazódott gondolataimmal is. Bizonyára sokan vagyunk (voltunk) úgy - olvasva valamilyen könyvet, vagy novellát...esetleg blogot -, hogy a történések mindig másokkal esnek, velem tulajdonképpen semmi érdekes nem történik...
Sokáig éreztem én is így. Amikor belefogtam ennek a blognak az írásába, egy fő gondolat motivált: az én El Caminom teljes történetének bemutatása. És ezen elsősorban a motiváció-felkészülés-végrehajtás hármasának kronológikus és részletes megjelenítését értem.
Az úton túl vagyok, a tervezett blogot is tudásomnak és időmnek megfelelően megírtam.
Mégsem tudtam/tudom abbahagyni...Mindazok, akik figyeltek és figyelnek rám szinte közeli barátaimmá váltak. Voltak, akiket végigkövethettem útjukon, mások még "csak" készülnek.
Közben megszerettem az írást, jól esik megosztani a gondolataimat. Eleinte aggódtam: mennyit merjek megmutatni...ma már nem nyomaszt a gondolataim és érzéseim átadásának súlya.
Ma...lélekben én is ismét készülök...még nem dőlt el semmi, de szeretem ezt az állapotot.
Kaptam egy írást...bizonyára ti is rendszeresen kaptok hasonlókat (általában okos, vagy tanulságos történeteket rejtenek ezek a mailben terjedő irományok) - ez elgondolkodtatott:
Megfontolandó szavak az öregségről.
Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni. Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy én öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.
Végülis úgy döntöttem, hogy az öregség egy ajándék.
Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. . Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megnőtt pocakom miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg pasin, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az apám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.
Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy kockás hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha elmegyek a kedvenc kocsmámba, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a polót magamnak, amire semmi szükség nincs, de jól nézki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek.
Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.
Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 –ig olvasok, vagy játszom a computeren?
Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és bánkódhatok a régi szerelem emlékén…..és meg is teszem.
Sétálok a vízparton egy olyan fürdőgatyában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a rám vetett sajnálkozó pillantásokkal.
Ők is lesznek öregek.
Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát, van is néha mit elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.
Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a kutyádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.
Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.
Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. . Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.
Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha… vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap benézek a kedvenc kocsmámba /már ha kedvem van hozzá/
Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!
/ Ismeretlen szerző - angolból fordítás, ajánlom kor és kórtársaimnak. /
Milyen jó nekem, hogy van aki gondolt rám, és elküldte ezt az írást...és milyen jó nekem, hogy vannak akikre gondolhatok, és megoszthatom Velük ezt az írást.
