AZ IDŐ

Otthoni és baráti beszélgetésekben sokszor kerül elő, hogy "olyan gyorsan mennek a napok...mintha felgyorsult volna az idő múlása". A felgyorsult idő más-más hangsúllyal kerül szóba a különféle korosztályoknál, a különféle hittel illetve ésszerű vagy (szinte) ésszerűtlen magyarázatokkal bíró beszélgetőtársaknál.

Egy dolog azonban mégis csak közös nevező az eképpen érzők között: a kor.  Ezért is hatott rám különösen a következő írás, mellyel a népszerű közösségi portálon találkoztam. (A hatvanas években megért gyermekkorunkban el nem tudtuk volna képzelni a "facebook" vonzását...ma pedig rendszeresen benézünk...mire várunk?)

Szóval mi -  ötven felettiek - nosztalgikusan tekintünk vissza...lássuk hát a közvetlen utánunk jövőket:

A MI korosztályunk

Tudjátok hogy mi "Hősök" vagyunk?! Akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. 

De tényleg! Gondolj csak bele, 1980 előtt születtünk, kész csoda hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv sem nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén kinyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és amikor biciklizni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az sem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én sokáig kevertem a szódavízzel. Szúr szúr. 

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen ki!!! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejthették hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele. 

Étkezési szokásaink Sóher Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra, (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára, ( ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D, és E vitamin, viszont Bedekonak hívták, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét meg kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a még éretlen gyümölcsöt. 

Volt néhány barát aki ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt playstationról, nintendoról, 64 csatornáról, műholdról, kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, surrond soundról stb... Viszont voltak barátaink!!!!!!!!!!! !! Olyanok akikkel találkoztunk kint az utcán, focipályán vagy a pingpongasztalnál, vagy, ha mégsem, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket. Nem vittek és nem hoztak a szülők. Mégis itt vagyunk! Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és mégis itt vagyunk! A szerelmet nem brazil szappanoperából tanultuk, csak egyszerűen megéltük. 

Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sosem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm, szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és, ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeit és újra próbálkoztunk.

Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le késsel, nem pereltük be és nem panaszkodtunk otthon, nehogy kapjunk még egyet. Ismertük a törvényt és, ha vétkeztünk, a szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk mit jelent a kötelesség, bűntudat, felelősség, boldogság. 

Ismertük e szavak mélységét. 

Ezek voltunk. Hősök? Talán. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mai fiatalok értetlenül mosolyognak.

És mi?  Ötvenesek, hatvanasok.... 

Buen Camino az ÚTon levőknek!