Az életünk során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor az úgynevezett racionális magyarázatok kifogynak, és a megoldandó probléma átkerül egy másik dimenzióba. Itt már nem alkalmazható az 1+1=2 egyszerű logikája, hiszen erre a területre senki sem tudott még felépíteni ilyen - leegyszerűsített - igazságot, ezért aztán az ilyen igazsághoz ragaszkodók elutasítanak minden - a fenti logikától eltérő - megközelítést. Pedig a kérdések továbbra is nyitottak, a probléma a "racionális" magyarázatok nélkül is probléma marad. A vívódó ember ebben a helyzetben nem tehet mást, a megszokottól és a "tudományostól" eltérő emocionális területetre téved, és itt keresi a magyarázatokat.
Ez pedig már a hit területe. Hinni sok mindenben lehet: valamely vallás szerinti legfelsőbb erőben, túlvilágban, reinkarnációban...
Mi dönti el, hogy hiszünk-e?
A hívő emberben van valami plusz, van valami, ami "istenfélővé", vagy a hitének egyéb tárgyához hűvé teszi. És ez a hűség sohasem mondja azt, hogy emberhez nem méltó módon viselkedj, ez a hűség egy előrevetített pozitív élmény érdekében kéri Tőled az emberi viselkedést a mában...
Hívőnek születünk-e?
Sokan és sokféleképpen élik meg a hit kialakulását, mégis felnőttkorra válnak sokan a "maguk módján" hívővé. Ilyen tekintetben nem a hit külső megjelenése a legfontosabb (egyházi aktivitás...), sokkal inkább a belső tartás erősödése.
Irományaim és leveleim rendezése közben találtam egy kis írást, mely nem tudom kitől származik - de megosztom Veletek (elgondolkodtató...).
Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget
"- Te hiszel a születés utáni életben? - kérdezi az egyik.
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket - válaszolja a másik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.
- Hát ez ostobaság! - vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot... de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!
- De, de... valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerűen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és ő nagyon vigyáz majd ránk! - válaszolja reményteljesen.
- Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?
- Hát... mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetően létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!
-Néha - mondja elmerengve a másik - amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem - teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!"
Buen Camino az ÚTon levőknek!
Ó, ezt már ismertem, és odavagyok érte :)
VálaszTörlés