Temetés

Az élet és a halál "váltótársak". Minden elmúlás fáj, fáj azoknak, akik maradnak. Tegnap délután temetésen voltam. Az októberi szél felhőket kergetett a Vértes felett. Afelett a Vértes felett, ahol Zoltán - a nagybátyám - minden fát, minden cserjét, minden léniát, minden etetőt és minden csapást úgy ismert, mint a tenyerét.

Erdész volt, nem csak szakmáját tekintve...az erdő volt az élete. Otthonról hozta a természet szeretetét, édesapja (az én nagyapám) mindenben példa volt... Így adódott, hogy hét gyermeke közül a három férfi az erdő vonzásában maradt... És, hogy miként válik valami tradícióvá, így adódott, hogy az unokák közül is többen öltik ma is nap, mint nap magukra az erdészek zöld egyenruháját.

Tegnap délután a hideg őszi szélben valami lezárult. Álltunk a búcsúztatón, s nekem felidőződött a hatvanas évek elejének egy nyári délutánja, amikor unokatestvéreimmel megdézsmáltuk a "Zoli báttya" - merthogy így neveztük magunk között - által készített málnasürítményt, amiből sok szörp készült volna, ha mi nem találunk rá az átható málnaillat segítségével...

Soha egy rossz szava nem volta csínytevésünkre. Nekem mindig valamiféle példakép volt...jó kiállású, derűs és szép hangú...

Kamaszkorom vérpezsdülése sokszor vitt abba a kisvárosba, ahol Ő lakott. Olyankor - egy randi előtt, vagy után  - gyakran kerestem fel Őket. Mire a felnőttkor kapujába értem, Ő valódi felnőttként kezelt. Megengedte, hogy tegezzem, felnőtt módon beszélgetett velem.

Az évek múlásával a saját családi életem kötötte le mindennapjaimat, ritkábban találkoztunk. Azért az utánunk jövő generáció esküvői mindig összehozták a családot. Ilyenkor jókat beszélgettünk, lett légyen a téma a politika vagy az erdő... Valamikor én is erdész szerettem volna lenni, aztán elcsábultam. Nem tudom, hogy milyen erdész lettem volna, de, ha végül azt választom, biztosan olyanná szerettem volna válni, mint Ő.

Elfogytak az esküvők, mind férjhez mentek, vagy megnősültek az utánunk jövő generációból...már csak a temetések maradtak, amikor a nagycsalád összejött.

Egy ilyen szomorú alkalommal láttam utoljára...a szertartás után összejöttünk egy "torra". Sokat beszélgettünk...érdeklődő és nyitott volt, mint mindig...

Tegnap délután a Vértes ormait befedték a felhők. Miközben a pap és kántora a búcsúztató szavakat énekelték, felnéztem a kisváros fölé magasodó hegyre: léleknyugtató volt tudni, hogy az a hegy már örökre magán viseli nagybátyám akaratát, tetteit.

 ...amikor a végső elváláshoz értünk, megszólalt az addig oldalt álló erdészruhás kórus...az Erdészhimnusz elcsukló férfikarának hangjai kísérték az utolsó útra Zoltánt, aki a nagybátyám és... egy igaz ember volt!

Erdészhimnusz

Erdész vagyok, csendes tanyám, erdő mélyében áll
Hová csak szarvas és madár, szelíd kis őz talál ő
Feledve rég a külvilág, csendes az életem,
És mégis megsebzé szívem az égő szerelem.

A bíborszínű alkonyat terólad mond mesét,
Neved dicséri madár, ha zengi énekét,
Ábrándos álmokat mesél az esti csend s magány,
Epedve súgom nevedet minden bús éjszakán.

Bükkfák smaragdja sápadoz halk őszi lombokon,
Ha ballag már a vén idő az őszi dombokon.
Eltávozóban int felém szerelmem s életem,
Örökre nyugodalmat ád az erdő énnekem.

Isten Nyugosztaljon Zoli báttya!