Évforduló

Ma egy éve, hogy elindultam az ÚTra. Akkor úgy éreztem, hogy az életem fájdalmai kerültek túlsúlyba...
Ma - visszatekintve - úgy érzem, valamiért kellett, hogy az élet megpróbáljon.
Vissza kell tekintenem:

Sokat kaptam az ÚTtól: szeretetet és szerelmet, barátságot és álságos barátságtól való megszabadulást, bizalmat és önbizalmat, lebecsülést és megbecsülést (helyenként önbecsülést is!)...a megújulás lehetőségét.
Tisztán láthatom a valós értékeket, és könnyedén engedhettem el a talmit. Már nem vagyok egyedül!
...és a Camino ismét vár...

Buen Camino az ÚTon levőknek!

Előttem...mögöttem

Régen jelentkeztem...nem mintha nem lett volna témám, sokkal inkább a maximális leterheltség okán szüneteltettem a blogírást. Zajlik az élet a munkámban (átszervezés...brrrr), emellett az elmúlt hetet Angliában töltöttem...lehet másként élni! Szeretném megélni, hogy délután négykor a fittségem karbantartása legyen a legfontosabb dolgom... (és még az sem lenne feltétel, hogy a Hyde vagy a St. James parkban tegyem ezt).

Tegnap meglátogattam fiamékat. Mindig léleksimogató érzés látni, ahogy - az egykori pelenkás csecsemő - komoly családapaként éli életét párjával és CSODÁLATOS kislányával. A "nagyszülői szeretet" hosszú időn keresztül értelmezhetetlen volt számomra. Nincs napi kötődés - mitől a rajongás? Ma már tudom, és azóta így van ez, amióta elém álltak, és bejelentették a kis utód érkezését, ez valami hatalmas érzés: szembesülés az utódlással. Ő azért jön (és jöhet) a világra, mert egykor Te életet adtál valakinek... Az ÉLET csodálatos. Csakúgy, mint az unokám, akit Mirának hívnak, és a neve Csodálatost jelent.

Holnap szüleimhez megyek...ugyanolyan léleksimogató érzés Velük találkozni, mint amilyen Fiamékkal...
Mögöttem is vannak fontos emberek, és előttem is. Nem kérdés számomra, hogy miért érdemes...
.
.
.
Sok pozitív és negatív dolog történt velem, amióta Fisterrából hazaindultam. A jó dolgokkal nincs bajunk, a rosszakat el kell tudnunk rendezni magunkban.
Amellett, hogy elváltam, egy (fontosnak gondolt) barátságról is ki kellett mondanom, hogy igaztalan talajon áll.

Előttem és mögöttem is haladnak az ÉLET útján - én boldogan megyek köztük!

Buen Camino az ÚTon levőknek!

Spanyol nap

Spanyol nap volt a hosszú hétvégén a Csillaghegyi Közösségi Házban. Fontos volt számomra...nem tudtam miért, de éreztem, hogy ott kell lennem. Néhány perc késéssel érkeztünk. Zsúfolásig telt a nagyterem. Megérkezésünkkor Petrusz a hazai Camino klub vezetője tartotta élménybeszámolóját. Mindenki teljes odaadással figyelte az előadót... beszélt a Mesetáról, a hegyekről...a "Camino érzésről". Álltam a színházterem bejáratánál, néztem a kivetített képeket...Istenem, ezek a képek ma is ott  vannak a telefonom memóriájában...ez a kép pedig azóta is a háttérképem...
A mellettem álló hölgy és lánya vágyakozva beszélt a lehetőségről...nem avatkoztam bele a gondolataikba...

Amikor végetért a beszámoló megpróbáltam "közelférkőzni" Petruszhoz. Nem lehetett! Nagyon sokan érdeklődtek az ÚT iránt! De jó!

Miközben csellengtem az előtérben, "ismerős" arcokat véltem felfedezni: először Berta Józseffel és Németh Sándorral ismertük fel egymást, majd Karai Etelkával örültünk a találkozásnak.
Soha sem találkoztunk, mégis figyeltük egymás útját...most pedig ...örültünk egymásnak!

Később az enyéimmel kimentetünk az udvarra, nosztalgiából falatozgattuk a serrano sonkát, a tortillat...kicsit hiányzott a flan :-)

Indulás előtt láttam, hogy csökkent a nyomás Petrusz körül, úgy gondoltam, hogy köszöntöm, mivel a Facebookon és a blogon kívül nem igazán találkoztunk...
Kis társasággal volt...odaléptem, bemutatkoztam: Fejes Zoltán vagyok...a facebookon már többször beszélgettünk...csend és kis zavar volt. Majd egy halk kérdés: Sünikoca? Igen, válaszoltam felszabadultan...Sünikoca! szólt jobbra tőlem...Gina vagyok...Kedves feketehajú leány mosolygott rám...2009 augusztusában írtam a blogjára, miközben rótta a Caminot! Ő is írt...a Cruz de Ferro után...

Nem könnyű az embernek barátságokat kötni, nem könnyű bárkit "közelengedni" magunkhoz.

Egy Caminot járttal szemben nincsenek fenntartásaim!

Buen Camino az Úton levőknek!

Én vagyok az aki nem jó...

Hányszor és hányszor éreztük már ezt a megfogalmazást. Jót akartál, de mások másként értékelték...tudatosan elferdítették a jó szándékot...emberi butaságból teremtettek egy ilyen helyzetet...mind-mind alkalmas arra, hogy a címben jelzett felvetés orrod elé tornyosuljon.

Én sem véletlenül írok ma erről, azonban valamilyen láthatatlan inspiráció segített másként látni mindazt, ami zavart.

Szeretem a Csík zenekart, és egyre inkább úgy érzem, hogy a zenéjük hozzám (is) szól. Érdekes pályát futott be az életemben a népzene. Gyermekkoromban úgy gondoltam, hogy a népi zene szüleink "Beatlese", majd mi is így leszünk gyermekeinkkel, ha felnövünk (ugyanígy tekintenek a mi bulizenénkre)... Majdnem igaz is lett! Azért hatalmas örömmel fogadtam, amikor pl.: Ádám fiam az én korosztályom zenéjét kezdte hallgatni anno... (Zoránt hallottam egyszer a szobájából...)
Arra azonban nem gondoltam, hogy én kedvelem meg szüleim zenéjét. A Csík hozott valamit...biztosan kellett számomra Presser vagy Kispál illetve Kiss Tibi is hozzá, de sokat jelentett, hogy alapvetően valami korosztálytalan zenét játszanak.

Hatalmas egyéniségekkel készült a 2009-es Szívest örömest...

Makó Péter

Dresch Mihály

A zenét régóta ismerem, mostanában találkoztam a koncertvideóval is. Mindig megtalálom benne azt, ami az adott pillanatban felvidít, vagy segít.

Ha az Utadat keresztezik, vagy csak szimplán nem értenek...hallgasd meg - és csak nyitogasd azt a fellegajtót! (Megjegyzem, vannak aki nem is látják azt az ajtót soha életükben...):

Buen Camino az ÚTon levőknek!

Önerő

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen címet adjak ennek a történetnek. Az "önerő" leginkább a pénzügyi (hitel) világban ismert, nevesíti azt a pénzeszközt, amivel a hitelt kérő megerősíti szándékát a hitel segítségével finanszírozandó ügylet irányába.
Mégis ezt a kifejezést érzem ideillőnek, pedig a pénz nagyon kevés szerepet játszik a történésben...

Tegnap - a Balaton-felvidékről hazafelé tartva - megálltam Várpalotán az ismert szupermarket parkolójában, hogy feltöltsem kenyér/péksütemény/tejtermék készletemet. Az indítókulcs kihúzásával szinte egyidőben jelent meg perifériás látómezőmben az ilyen helyeken oly gyakori hajléktalan alakja. Messziről látszott, hogy "prédára" vár - ismerem szinte minden mozdulatukat, trükkjüket. Némelyik csak oldalog az ember mellett - várva, hogy a kocsit a benne levő százasért visszavihesse- a másik valami olcsó vagy bóvli árut akar rámsózni, míg a harmadik csak szimplán kér - "kenyérre".

Már ekkor eldöntöttem, hogy nem adok! Eleinte sokszor megkönyörültem rajtuk, de ma már irritál a szinte iparszerű terepfoglalás és felosztás.

Kiszálltam a kocsiból, már csaptam volna be az ajtót, amikor szokatlan hangszínnel, és még szokatlanabb tartalommal szólított meg a közeledő:

- Uram...tudom, hogy mindenki-mindenféle dolgot mond. Én nem szeretnék hazudni.
Kérdőn néztem rá... a ruhája kopottságában is tiszta volt, a szavakat érthetően és tisztán formálta.
- Hajléktalan vagyok és alkoholista...
Mindezt délután egy órakor - az alkoholos befolyásoltság legcsekélyebb jele nélkül.
Felvillanyozott az őszintesége...naponta találkozom - ennél lényegesen kisebb kérdésekben - a tettenért hazugsággal. Itt van ez az ember, nem elég az életének a terhe, még pőrére is vetkőzteti a lelkét.

Rossz szó lenne a sajnálat arra, amit akkor éreztem. Megragadott az őszintesége, közel került hozzám a baja.
Behajoltam a kocsiba, és összeszedtem néhány pénzérmét a bevásárlókocsikba szánt gyűjteményből.
Egészségére! - adtam át.
Nem inni kell most - mondta szinte bocsánatkérőn - buszjegyet veszek belőle...Veszprémbe szeretnék menni a feleségemhez...ki szeretnék békülni Vele - majd tisztelettudóan biccentett, és elindult a parkoló másik sarka felé.

Döbbenten álltam.

Amikor - a bevásárlás végeztével - kijöttem az üzletből, Ő már nem volt a parkolóban. Csak reménykedek, hogy elérte a buszt, ami elviszi az ÚTra, melyet megálmodott valamelyik hajnalon. Mert ilyenkor februárban nagyon hidegek a hajnalok...

Az UTat pedig meg kell álmodni. Talán ez a könnyebb. Ha rá is tudsz lépni - nos, akkor már tettél önmagadért...és mennyivel könnyebb a helyzeted egy alkoholista hajléktalannál.

Buen Camino az ÚTon levőknek!