Önerő

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen címet adjak ennek a történetnek. Az "önerő" leginkább a pénzügyi (hitel) világban ismert, nevesíti azt a pénzeszközt, amivel a hitelt kérő megerősíti szándékát a hitel segítségével finanszírozandó ügylet irányába.
Mégis ezt a kifejezést érzem ideillőnek, pedig a pénz nagyon kevés szerepet játszik a történésben...

Tegnap - a Balaton-felvidékről hazafelé tartva - megálltam Várpalotán az ismert szupermarket parkolójában, hogy feltöltsem kenyér/péksütemény/tejtermék készletemet. Az indítókulcs kihúzásával szinte egyidőben jelent meg perifériás látómezőmben az ilyen helyeken oly gyakori hajléktalan alakja. Messziről látszott, hogy "prédára" vár - ismerem szinte minden mozdulatukat, trükkjüket. Némelyik csak oldalog az ember mellett - várva, hogy a kocsit a benne levő százasért visszavihesse- a másik valami olcsó vagy bóvli árut akar rámsózni, míg a harmadik csak szimplán kér - "kenyérre".

Már ekkor eldöntöttem, hogy nem adok! Eleinte sokszor megkönyörültem rajtuk, de ma már irritál a szinte iparszerű terepfoglalás és felosztás.

Kiszálltam a kocsiból, már csaptam volna be az ajtót, amikor szokatlan hangszínnel, és még szokatlanabb tartalommal szólított meg a közeledő:

- Uram...tudom, hogy mindenki-mindenféle dolgot mond. Én nem szeretnék hazudni.
Kérdőn néztem rá... a ruhája kopottságában is tiszta volt, a szavakat érthetően és tisztán formálta.
- Hajléktalan vagyok és alkoholista...
Mindezt délután egy órakor - az alkoholos befolyásoltság legcsekélyebb jele nélkül.
Felvillanyozott az őszintesége...naponta találkozom - ennél lényegesen kisebb kérdésekben - a tettenért hazugsággal. Itt van ez az ember, nem elég az életének a terhe, még pőrére is vetkőzteti a lelkét.

Rossz szó lenne a sajnálat arra, amit akkor éreztem. Megragadott az őszintesége, közel került hozzám a baja.
Behajoltam a kocsiba, és összeszedtem néhány pénzérmét a bevásárlókocsikba szánt gyűjteményből.
Egészségére! - adtam át.
Nem inni kell most - mondta szinte bocsánatkérőn - buszjegyet veszek belőle...Veszprémbe szeretnék menni a feleségemhez...ki szeretnék békülni Vele - majd tisztelettudóan biccentett, és elindult a parkoló másik sarka felé.

Döbbenten álltam.

Amikor - a bevásárlás végeztével - kijöttem az üzletből, Ő már nem volt a parkolóban. Csak reménykedek, hogy elérte a buszt, ami elviszi az ÚTra, melyet megálmodott valamelyik hajnalon. Mert ilyenkor februárban nagyon hidegek a hajnalok...

Az UTat pedig meg kell álmodni. Talán ez a könnyebb. Ha rá is tudsz lépni - nos, akkor már tettél önmagadért...és mennyivel könnyebb a helyzeted egy alkoholista hajléktalannál.

Buen Camino az ÚTon levőknek!