Tegnap este nővéremékkel beszélgettem. A téma az érzések, az akarat, a lélek, az ember lehetőségei. Abban nagyon is egyetértettünk, hogy minden fejben dől el. Ari (nővérem) példaként említett egy youtube-os videot, amely olyan dolgot mutat meg, amit mi (amúgy fogyatékosság nélkül élők) és az átlaghoz tartozók el sem tudunk képzelni...
Ma átküldte az elérhetőségét...kétszer néztem meg. Remélem, Te is megnézed. Szeretném tudni, hogy hat Rád?
Reggelente az egyik kereskedelmi adón van egy bejelentkezés: egy vak (de nem világtalan) férfi "egy sóskifli sószemcséit Braille-írásként értékelve" mond az adott napra okosságokat. Furcsa jó a gondolat...reggelente meghallgatom amit Sanyi mond, és mindig elgondolkodtat... Közben én vezetek, és LÁTOK...hát miért ne lehetnék optimista?
Buen Camino az ÚTon levőknek!
Szia Zoli,
VálaszTörlésNick Vujicic-re gondolsz? „No arms no legs no worries”
Én az út előtt láttam pár nappal. Megdöbbentő, és nagyon elgondolkodtató.
Egyet értek, minden fejben dől el
Köszönjük a sok bíztatást, és a leveleket.
Már itthon vagyunk
Tamás
Szia Tamás! Üdv Enzo!
VálaszTörlésIgen, Ő volt az az EMBER, aki ezt a példát mutatta. Mi, akik jártunk az ÚTon, tudjuk, mit jelent a "romokból" felkelni és elindulni. Jó lenne, ha többen látnák: az Ember Ember kell, hogy maradjon - akár végtagok nélkül is...
Fogyatékosság (de rideg szó!) nélkül pedig miről szól a sopánkodás?
A talpatok még sokáig csak "néha" érinti a valódi Földet. Az átélt élmények, tapasztalások még hetek után is új megvilágításba helyezik a történéseket.
Isten hozott Benneteket itthon!
Őszintén örülök, hogy sikerült!
Zoltán
Szia Zoli!
VálaszTörlésHétvégén otthon voltam a tojásfesztiválon.
Demjén, Edda, Apostol koncertek. Közben, ahogy a ritmusra járt a lábam, mehetnékem lett.
Hiányzik a séta, hiányzik az Út.
Egyetértek, az emberben mély barázdát vág, és nem fog elmúlni az élmény. Nem is szabad feledni.
Mindenkibe beleépül, divatos szóval interiorizálódik. Mélyen valahol a tudatosság és a tudatalatti határán. Megélés lesz belőle, mint ez egész életből. Ezért szeretem azt a mondást, hogy az Út fizikailag néha véget ér ugyan, de a belső utunkon tovább haladunk.
Tovább haladva kihozzuk a jót ami bennünk van, úgy ahogy Nick Vuisis mutatja, teszi.
Minden Úton lévőnek sok élményt akár a belső akár a fizikai úton jár, mert hisz mire vagyunk itt? Hogy legalább magunkat megismerjük, néha magunkra csodálkozva, néha örömmel elkönyvelve dolgokat, néha megszenvedve lépéseket. Ez bizony nem kis feladat.
Tamás