Végre terepen!

Tegnap úgy gondoltam, hogy a mai gyaloglást valamilyen erdei terepen fogom végrehajtani. Szokás szerint korán ébredtem, első dolgom volt a neten megnézni az időjárást. Mit mondjak: viharos szél, havazás várható! Jó, ma nem megyek a Vértesbe. Tegnap este kinéztem egy megfelelő útvonalat, de a reggeli jelentések szerint Gánton szállingózott a hó. Elkezdtem a Caminos térképeimet rendezni, kipróbáltam a feltöltést a PDA-ra. Egész jól lehet használni! Megpróbáltam jelzéseket írni a térképre, majd hangüzenetet felvenni... Működik! Ez legalább nem függ az időjárástól.

10 óra körül rápillantottam a külső hőmérőre: ugyan jelenleg napon van az érzékelő (nyáron takar a vadszőlő), ezért kicsit szebbnek mutatta a hőmérsékletet: 8 C fok. Nehogy itthonról nézzem a hajladozó fákat! Beöltöztem és irány Gánt. A látvány kisértetiesen hasonlított a tavaszi Pireneusokban készült képekhez:

Fel a hegyre!

Visszanézve

Nagy sár volt, fütyült a szél, de egyedül voltam, és nagyon jól éreztem magam. Ráadásul a cél még nagyon messze volt.

Csináltam egy jó kört, jólesett a testemnek és a lelkemnek.

 A kör

  

 A domborzati viszonyok

A tegnapi találkozásról 

Évtizedekkel ezelőtt ismertem meg A-t. Humán területen dolgozott,  sokat segített nekem (nekünk), hogy a hetvenes évek világában értelmes dolgokkal tölthessük az időnket. Az évek múlásával ritkán találkoztunk, általában 2-3 évente, de mindig megismertük egymást, mindig váltottunk néhány szót. Én a gazdasági életbe kerültem, az ifjúkori költészetszeretet, az ifjúsági klubmozgalom szép emlék maradt. Ő megmaradt a kulturális területen. Sokszor olvastam róla, jó volt látni, hogy eredményesen végzi munkáját (kicsit saját örömként éljük meg ismerőseink eredményeit...).
Néhány éve nem láttam. Tegnap összefutottunk, tartásán látszott, hogy gondjai vannak. Igen, nem is kicsik. Ha egy embert csapások sorozata éri - könnyen összeomlik. Főleg, ha érzékeny, mindig az élet emberi oldalát hangsúlyozót érint. Eljutott arra szintre, hogy semmi nem tudja kimozdítani letargiájából.
Beszélgettünk...egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy segítenem kell. Meséltem Neki az átélt gondjaimról, a talpraállásról, a célok megtalálásáról. A "'minden a fejben dől el" szemléletről. Mondtam, hogy mire készülök és miért. Halvány érdeklődést érzékeltem a szemében. Felajánlottam, hogy hívjon fel, ha szükségét érzi, szívesen beszélgetek vele. Először nem reagált...búcsúzáskor elkérte a telefonszámomat.

Sok embert ismerek, sokszor találkoztam emberi problémákkal. Segítséget csak a legközelebb állóknak nyújtottam eddig. Tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni magamnak, miért érzem azt, hogy segítenem kell...